Lelkipásztoraink

Faragó Csaba Lelkipásztor
Faragó Csaba Lelkipásztor

Vallásos családban nőttem fel. Bár gyermekkoromtól fogva hallottam Istenről, Szentírásról, hitről, ezek az ismeretek leginkább csak az értelmemig jutottak és ezért a vallás valójában minden személyes tapasztalatot nélkülöző üres ismeret volt a számomra.

„Kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek.” /Máté 7,7/

1991-ben egy nyári táborban olyan fiatalokkal találkoztam, akik nemcsak beszéltek Jézus Krisztusról, hanem az egész lényükön keresztül átsugárzott Krisztus jelenléte. „Jézus Krisztust meg kell hívni imádságban az életünkbe – mondták – és Õ bennünk lakozást vesz”. Komolyan vettem, amit mondtak és a tábort követően én is megtettem: élőként szólítottam meg azt, Akiről már annyi mindent tanultam. És talán most először, nem ezt meg azt kértem Tőle, hanem Őt Magát akartam. Jézus Krisztus pedig meghallgatta az imádságomat és elkezdett munkálkodni az életemben. Első pillanatban az Ő megjelenése nem hozott olyan látványos fordulatot, de ahogy telt az idő egyre nyilvánvalóbb lett a változás bennem.

„Az embernek elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja annak járását.”  /Példabeszédek 16,9/

Gyerekkoromtól fogva testnevelő-tanári pályára készültem. Az érettségi után el is kezdtem a tanulmányaimat a Janus Pannonius Egyetemen. Amit magamnak terveztem, az megvalósulni látszott, mégis valahogy nem éreztem ott a helyemen magamat. A testnevelő szakon kellett megértenem, hogy Istennek más tervei vannak velem.

Nem volt magától értetődő, hogy a teológiára jelentkezzem. Sok kétség, ellenvetés és félelem volt bennem, de mégis engedtem annak a csendes, de határozott elhívásnak, ami a már szívemben munkálkodó Jézus Krisztustól jött. A sport szeretete azóta is meg van bennem, s örömmel viszem a fiatalokat kirándulni, biciklizni, röplabdázni, vagy métázni, de mindemellett tudom, hogy hol a fő helyem és mi a feladatom az életben.

„Menj haza a tieidhez és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled.” /Márk  5,19/

A Dunaharaszti Református Gyülekezet – ahol felnőttem – 2001-ben választott meg lelkipásztorának. Szívem vágya, hogy a környezetemben, a gyülekezetébe látogatók körében minél többen fedezzék fel Jézus Krisztus valóságát és minél többeknek az élete teljesedjék ki az élő Isten jelenlétével. Ő mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”

 

 

 

Bereczk Dávid beosztott lelkipásztor

Szüleim nem voltak vallásosak, nem voltak aktív tagjai egyik gyülekezetnek sem. Mégis fontosnak tartották – főként édesanyám –, hogy már óvodás koromban is részesüljek hitoktatásban. Biztosan úgy gondolta: ártani nem árt. Olyannyira nem ártott, hogy habár klasszikus értelemben vett „megtérés élménnyel” nem rendelkeztem, mégis az óvodás hittanokhoz kötöm az Úr Jézussal való kapcsolatom kezdetét.

Kiskoromban nagyon féltem a haláltól. Attól is, hogy én meghalok, és attól is, hogy ha valamelyik közeli családtagomat vesztem el. Az alábbi történet talán 5-6 éves koromban eshetett meg:

Az ovis hittanórán a húsvéti hét történéseit vettük, azon belül is nagypénteket, Jézus Krisztus kereszthalálát. Illusztrációként a hittanoktatónk egy nagyon színes és realisztikus könyvet mutatott fel, ami – finoman fogalmazva is – nem egy gyermeki szívnek kedves módon ábrázolta az aznapi eseményeket. A látványtól bepánikoltam, az asztal alá bújtam és sírni kezdtem. Sírtam, mert azt a Jézust, akiről oly sok mindent tanultam, aki oly sok csodát tett, és aki olyan közel került a szívemhez, el kellett, hogy veszítsem.

Hálát adok, hogy nem így ért véget a történet. A hittanoktató néni odajött hozzám, vigasztalni kezdett és azt mondta, hogy még nincs vége a történetnek. Akkor tudtam meg, hogy Jézus harmadnap feltámadt és legyőzte a halált. Ez számomra felszabadító erővel hatott és nagy befolyással volt az életemre: Jézus feltámadásával, az én halállal kapcsolatos félelmeim is megszűntek. Megtanultam, hogy van bűnbocsánat, hogy Jézussal mindent újra lehet kezdeni, és hogy a vele való kapcsolat egyre jobb és jobb dolgokat nyit meg számomra.

Ezek a tanulságok végig kísértek engem életem minden fontos pillanatában. Ezek után nem volt kérdés számomra, hogy a Megváltó Krisztust fogom követni egész életemben. Így jártam el gyülekezeti hittanokra, konfirmációs előkészületi alkalmakra, majd becsatlakoztam az ifjúsági alkalmakra is.

Mindeközben továbbra is Sárbogárdon éltem és növekedtem édesanyám és nagyszüleim gondoskodó szeretete alatt, jártam ki először az általános iskolát, később a gimnáziumot, és próbáltam megválaszolni a nagybetűs kérdést: Mi leszek, ha nagy leszek?

Sokáig érdekelt a történészi pálya, különösen is a hadtörténelem. Emellett nagyon érdekeltek a bibliai történetek is. Gimnázium vége felé, komoly mérlegelések, elmélkedések, gondolkozások után döntöttem el, hogy vagy a történészi vagy a lelkészi pályát fogom választani.

A budapesti Teológia alkalmassági vizsgán azonban megijedtem, látva azt, hogy másoknak nemcsak „klasszikus” megtérés élményeik vannak, hanem elhívás történeteik is, miközben én szimplán azért mentem el, mert sokkal jobb lehetőségekkel kecsegtetett, mint a másik szakma. Úgy éreztem, mintha engedély nélkül lennék ott, nem kérdeztem meg Istent arról, hogy milyen sorsot szán nekem. Talán életemben először mondtam olyan imát aznap este, amelyben nem kértem semmit az én Uramtól, hanem azt mondtam neki: legyen meg a Te akaratod. Bármerre is vezet engem, őt mindig is szeretni fogom, és nem fogom abbahagyni sem a Biblia olvasását, sem pedig a történelem tanulmányozását. Isten pedig döntött: alkalmassá nyilvánítottak.

Csak a teológiai éveim alatt döbbentem rá életutam tanulmányozása során, hogy Isten kezdettől fogva erre az útra akart vezetni. Ezért alakult úgy az életem, ahogy alakult, ezért éltem át sok megpróbáltatást, gyarapítottam ismereteimet – hogy az Ő dicsőségét hirdessem és szolgája legyek az egyházamnak és annak a gyülekezetnek, ahova engem Isten vezet. Lelkipásztori szolgálatom során az alábbi ige lebegett a szemem előtt:

„Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31b-32)

Fontos számomra az Igazság meglelése, a bibliai történetek mögötti összefüggések, üzenetek felkutatása és megértése – nemcsak azért, hogy én magam gyönyörködjek ebben, hanem azért is, hogy másoknak ezeket az igazságokat, mint igazgyöngyöket a tenger mélyéről felhozzam és odaadjam azoknak, akiknek szükségük van erre.

Ugyanakkor a teológiában töltött 6 év során újra és újra meg kellet tanulnom, hogy elsősorban Krisztust követő, református ember vagyok, és emellett vagyok én református lelkipásztor. Éppen ezért fontos, hogy még a szolgálat közben is megőrizzem emberségemet, személyiségjegyeimet, hiszen Istent ezeket felhasználva akarja, hogy Őt szolgáljam.

Éppen ezért Istennek hála, hogy továbbra is megőrizte bennem a történelem szeretetét, valamint a nyitottságomat a világunkat érintő fontos kérdések elemzésére. Ezen kívül sokat olvasok, és néha filmeket és sorozatokat nézek. Szoktam kosárlabdázni, vagy pingpongozni – külön örömhír, hogy a gyülekezeti teremben található egy pingpong asztal, így végre több lehetőségem lesz sportolni is egy kicsit.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?