Lelkipásztoraink

Faragó Csaba Lelkipásztor
Faragó Csaba Lelkipásztor

Vallásos családban nőttem fel. Bár gyermekkoromtól fogva hallottam Istenről, Szentírásról, hitről, ezek az ismeretek leginkább csak az értelmemig jutottak és ezért a vallás valójában minden személyes tapasztalatot nélkülöző üres ismeret volt a számomra.

„Kérjetek és adatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek.” /Máté 7,7/

1991-ben egy nyári táborban olyan fiatalokkal találkoztam, akik nemcsak beszéltek Jézus Krisztusról, hanem az egész lényükön keresztül átsugárzott Krisztus jelenléte. „Jézus Krisztust meg kell hívni imádságban az életünkbe – mondták – és Õ bennünk lakozást vesz”. Komolyan vettem, amit mondtak és a tábort követően én is megtettem: élőként szólítottam meg azt, Akiről már annyi mindent tanultam. És talán most először, nem ezt meg azt kértem Tőle, hanem Őt Magát akartam. Jézus Krisztus pedig meghallgatta az imádságomat és elkezdett munkálkodni az életemben. Első pillanatban az Ő megjelenése nem hozott olyan látványos fordulatot, de ahogy telt az idő egyre nyilvánvalóbb lett a változás bennem.

„Az embernek elméje gondolja meg az ő útját, de az Úr igazgatja annak járását.”  /Példabeszédek 16,9/

Gyerekkoromtól fogva testnevelő-tanári pályára készültem. Az érettségi után el is kezdtem a tanulmányaimat a Janus Pannonius Egyetemen. Amit magamnak terveztem, az megvalósulni látszott, mégis valahogy nem éreztem ott a helyemen magamat. A testnevelő szakon kellett megértenem, hogy Istennek más tervei vannak velem.

Nem volt magától értetődő, hogy a teológiára jelentkezzem. Sok kétség, ellenvetés és félelem volt bennem, de mégis engedtem annak a csendes, de határozott elhívásnak, ami a már szívemben munkálkodó Jézus Krisztustól jött. A sport szeretete azóta is meg van bennem, s örömmel viszem a fiatalokat kirándulni, biciklizni, röplabdázni, vagy métázni, de mindemellett tudom, hogy hol a fő helyem és mi a feladatom az életben.

„Menj haza a tieidhez és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled.” /Márk  5,19/

A Dunaharaszti Református Gyülekezet – ahol felnőttem – 2001-ben választott meg lelkipásztorának. Szívem vágya, hogy a környezetemben, a gyülekezetébe látogatók körében minél többen fedezzék fel Jézus Krisztus valóságát és minél többeknek az élete teljesedjék ki az élő Isten jelenlétével. Ő mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”

 

Korsós Tamás
Beosztott lelkipásztor

Isten szeretete, már egészen kicsi korom óta szólongatott engem az óvodás hitoktatástól kezdve egészen a konfirmáció körüli időkig, amikor keresni kezdtem, hogy az az Úr, akiről annyit hallottam előtte az istentiszteleteken, hittanórákon, ki is valójában. Ebben az időszakban került sor egy konfirmandus hétvégére, ahol az akkori ifivezető Zákeus történetét mondta el a személyes beszélgetésünkben, hogy kis ember volt, de képes volt felmászni egy fára azért, hogy lássa Jézust. Bátorított ez az ige, illetve a beszélgetés arra, hogy nyugodtan törekedjem Isten felé, tegyek meg minden tőlem telhetőt, hogy megismerjem Őt.

„Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4,8a)

Ez után igyekeztem beleásni magam minél jobban az igékbe, elkezdtem olvasni a Bibliát, önmagamra eszméltem és nem a szokott kéréseimet mormoltam az imádságokban, hanem úgy szóltam Istenhez, mint egy személyhez, akit meg lehet szólítani, akihez lehet kérdésünk, akit lehet dicsérni, és lehet tőle természetesen segítséget is kérni. Ebben az időben azt tapasztaltam, hogy a sok igemag, amit elültettek bennem, elkezdett növekedni. Megértettem, hogy Isten nem csak létező Úr, hanem ismer engem is, látja az életemet és szeret engem. Ahogy növekedett ez a vetés, a gyökerek egyre mélyebbre hatoltak és kezdtek előjönni a bűneim, amire Jézus áldozata és kegyelme egyből nyújtotta a gyógyírt és a megnyugvást.

A konfirmáció ennek a folyamatnak valóban a megerősítése volt, hogy én valóban hiszek ebben az Úrban. Nem sokkal később az ifjúsági órák igei alkalmait kezdtem el vezetni, így botladozó lábakkal ugyan, de elkezdtem a szolgálat útján járni. Egy budapesti vendéglátói középiskolában tanultam, mivel szerettem főzni és sokáig szakács akartam lenni. De nem volt számomra elég, hogy az emberek gyomrát töltsem meg, valami nagyobbra, mélyebbre vágytam. Az ifiben szerzett tapasztalataim, az, hogy az Úr tud eszközéül használni, illetve a lelkészem erre mutató kérdése elindított a teológia irányába. Sok vívódás és imádság után beadtam a jelentkezésemet.

A teológián eltöltött éveim alatt úgy gondolom, hogy sokat formálódtam, az Úr volt, amikor megsebzett, de be is kötözött, elmélyített az Ő szeretetében. Most pedig a szolgálat következő lépcsőjeként itt vagyok a Dunaharaszti Gyülekezetben, hálát adva a közösség hitéért, szeretetteljes befogadásáért, és az eddig kapott közös ajándékokért. Leginkább az ifjúsággal foglalkozom a gyülekezetben, amit nagy örömmel és hálával végzek, mert azt tapasztalom, hogy Istennek terve van velünk.

 

 

Vélemény, hozzászólás?